Régiók/Gyülekezetek » Hegyalja » Magyarigen - Sárd - Boroskrakkó - Zalatna

Magyarigen (Ighiu) Gyulafehérvártól északra, a Maros nyugati partján, Borosbocsárd, Boroskrakkó és Sárd szomszédságában terül el. Egykor a fejedelmi Erdély Versailles-ének, a Gyulafehérvári Református Egyházmegyét pedig virágkorában Magyarigeni Egyházmegyének nevezték. Mára az erdélyi magyarság szenvedésének, a népességfogyásnak a szimbóluma lett. A település neve először 1209-ben jelent meg Crapundorph (Grabendorf) alakban, majd 1225-ben Crapundorf, 1266-ban Yhuen, Ygun, 1299-ben Iguen, 1313-ban és 1347-ben Igen, 1366-ban Ungarice Igen, Saxonice Krappundorf  formában. A reformációra 1563 táján, Fejérvári Sebestyén lelkész idején tért át a falu (Bod Péter szerint, ekkor „már reformáltatott volt a hely”), amelyet a kezdeti virágzás után, számos tragédia ért. 1601-ben Basta vallon zsoldosai a fejlődő kisnemesi város 40 lakóját ölték meg; 1658-ban a török-tatár hadak felégették a települést és a parókiát; 1738-ban 152 halálos áldozatot követelő pestisjárvány pusztított a mezővárosban; 1848-ban 187 magyar férfit végeztek ki egyenként. Első temploma a 13-15. század között épült, a jelenlegi templom szentélyének helyén, a boroskrakkóihoz hasonló, négyszögletű, kőlépcsős templomtoronnyal. Később a templomot bástyás erődítménnyel vették körül. (Az erődítmény falmaradványai és a gótikus kapubástya ma is áll.) A templomnak éneklőszéke, karzata, és zöld selyemre helyezett, öreg Graduálja volt. A templomerőd szászos kapuján belül, a torony előtt, kántorlak, tanítói lak és iskola volt. Az 1485-ben épült parókiát 1752-ben Bod Péter barokk csehsüvegboltozattal építtette át, a szobákat dongaboltozattal látta el, a hátsó lelkészi bejárat elé barokk kaput emeltetett. 1781-1783 között épült a mai, kívül klasszicizmusba hajló, protestáns barokk templom, amelynek építtetője Deák János esperes (Bod Péter hivatali utóda és veje) volt. A torony kőbe vésett felirata: „Ezen Isten háza Fundamentomból építtetni kezdet 1781 Sz: György napján.” A kelet-nyugati tájolású, késő barokk templom oldalhajói fölött tágas erkély található. Az erkély bécsi kőkorlátai, a lépcsők mellvédjei finoman megmunkált kőfaragványok. A hexagonális záródású, tágas szentély díszes oszlopai, a míves vakolatdíszítés és a párkánydíszek a protestáns barokk remekei. A templomban Bod Péter mellszobor és emlékszoba is található. A nyugati karzaton a Han János által épített, barokk műemlékorgona áll. A ma is működő toronyóra a budapesti Müller cég, 1896-os alkotása. A Vir dolorummal ellátott régi harang 1523-ban készült. Felirata: „Sancta Trinitatis Cristus Rex venit in pace Deus homo factus”. A másik, öt mázsás harangot Bod Péter öntette. Felirata: „A M. Igeni Reformata Ecclésiáé.öntetett 1751 esztendőben”. 1916-ban a templom mindkét harangját elvitték. A mai harang az első világháborút követő harang-újraelosztáskor, az egykori, tövisi katolikus harangok közül került a templomtoronyba. A templomot 1857-ben fedték újra, javították a tornyot is; 1974-ben teljesen felújították. 2002-ben 7 református élt a faluban, 2011-ben 15 egyháztagot számlál a kis gyülekezet. Lelkipásztorai: Péter (1328-), János (1334-), László (1357-1378), Miklós (1399-1409), Simon (1470), Ancha (1510), István (1520), Péter (1543), Fejérvári Sebestyén (1563), Joannes Alesius (1576), Munkácsi János (1586), Apai György (1608), Tasnádi Ruber Mihály (1616-1618), Hercegszöllősi István (1633-1659), Vízkeleti Orbán (-1660), Nyíresi Bálint (1660-1691), Miskolczi Gáspár (1692-1695), Szentgyörgyi Beke György (1695-1704), Pelsőczi János püspök (1704-1749), Bod Péter főjegyző (1749-1769), Deák János (1769-1786), Pécsi János (1786-), Schilling János (1824-1832), Szász Lajos (1833-1849), Elekes György (1850-1882), Nagy Károly (1882-1891), Bartók Dénes (1894-1929), Gál István (1931-1940), Szegedy László (1945-1992), Dr. Gudor Kund Botond (1995-2011), Szász Csaba (2011-)

Sárd (Şard) Gyulafehérvártól 8 km-re, északnyugatra fekszik, Zalatna irányában. A település neve forrásokban először 1238-ban, Sárd alakban már 1282-ben jelent meg. 1282-től volt temploma a püspöki uradalomként fontos egyházközségnek. 1333-ban Imre plébános a pápai tizedjegyzék szerint 5 pensát és 22 dénárt, 1334-ben 4 pensát fizetett.A sárdi templomerőd első írásos említése 1525-ből származik. 1563-ban már protestáns lelkésze volt a településnek Gylokai (Gyolokai, Gyulai, Gyalai) Mátyás személyében. A település román kori, háromhajós erődített templomát később gótikus stílusban építették át. A szentély külső falán a gótikus korszak befalazott ablakzáródásai, belsejében a bordaívek tartókonzolainak nyoma és a szentségtartó láthatóak. A 15. században épült a zömök kaputorony és a védművek. A kapubástya kőbevésett címere Báthory kori. A várfal külső oldalán lévő római sírkő felirata: „A VVS AUG. C. L. APUL. PRO SALUTE SUA ET FLAVIAE. SYRAE CONIUGIS ET. C. VAL: FLAVIAN FILI ET OMNIUM SUORUM EX VOTO PUSUIT”. A templom tornyát a 18. században építették, a lerövidített hajó bontott anyagából. A századok során többször érték súlyos pusztítások a települést és lakosságát (1602 körül sok épület leégett; az 1658-as török-tatár invázió alatt elpusztult a lakosság zöme; 1848-49-ben pusztítások, mészárlások, ezt követő betelepítések). A forradalom alatti, utáni pusztítások következményeit egy 1850-ös dokumentum őrzi: „az egész eklésiában most csak két magyar ember lakik – megölettettek pedig az oláhok által 94-en. Ezek közt a pap és a kántor is… A papi lakás elégettetett – a templom sok Renovatiot kíván – [...] az Úrvacsorához való klenódiumainak még eddig nyomukba akadni nem lehetett. Az anyakönyv és minden levelek, s ezek közt minden tőke pénzről szólló körlevelek is elvesztek.” Későbbi adatok szerint a harangok a tűzben elolvadtak, 1854-ben a megmaradt fémet értékesítették. Csak 1867-ben történt meg a leégett templom javítása, a tetőszerkezet felújítása, de 1870-re „Sárdon díszes és kényelmes papilak épült, a templomban a hívek adakozásából egy díszesen faragott kőszószék és úrasztal készült.” A felemelkedés jele a 40-re nőtt lélekszám is. 1872-től a falu anyaegyházközség. A második világháború után az egyházközség adminisztrálását Magyarigen vette át. A település iskolájáról már a 17. század közepéről léteznek adatok. Az 1916-ban épült református iskola épületében 1924-től megszűnt a felekezeti oktatás, 1948-ban államosították. A település egyházának megélhetését 1948-ig a mezőgazdasági területek jelentették, de 1953. február 3-án az állam „kollektivizálta” a hatalmas területű földeket. A gyülekezet visszaszerezte államosított iskoláját, 4,5 ha szántót, 12 ha legelőt és 21 ha erdőt. A várfalat 1989 után, Szegedi László lelkipásztor idején, Nuţu György presbiter javította; a kapubástya födémét 2006-ban, Székely János presbiter és a hívek saját adományukból javították meg. Az 1918 óta életveszélyes, mégis használt templomot belülről 2009-re javították ki, 3 évi munkával, a budapesti Ágoston Sándor Alapítvány (Horvát Ákos lp-mérnök, alapítványi elnök) és a Győr Szabadhegyi Gyülekezet (Lentulai Attila esperes, Balogh Vilmos presbiter) támogatásával.Lelkipásztorai: Baczoni István (1664), Vízaknai Mihály (-1685), Szekeres István (1715), Krakkói/Karkói Sámuel (1716-1735), Vizsolyi András (1735-1761), Herepei Nagy István (-1769), Bedő József (1769-1776), Fábián László (1776-1812), Nagy Dániel (1842-1848), Incze János (1848-1878), Veres Sándor (1845-1904), Szabó Sámuel, Balogh Jenő (1916), Szegedi László (1945-1992), Dr. Gudor Kund Botond (1995-2011), Szász Csaba (2011-)


Boroskrakkó (Cricău) a Torockó-hegység délkeleti oldalában, a Krakkói-patak mellett fekszik, Borosbocsárdhoz és Magyarigenhez hasonlóan, az egykori Kecskés királyi vár alatt. A település neve a szláv „krikov” (zajos) szóból ered. Az oklevelekben, 1206-ban Karako, 1291-ben Krakow, 1334-ben Crakow alakban jelent meg. 1309-es egyházi adat Mauritius nevű plébános tanúként való megidézését említi. A templom épülete 12. századi. 1332-ben Pál plébános a pápai tizedjegyzék szerint 12 pensa dénárt fizetett, majd 1335-ben 5 pensa dénárt. Ekkor említették a Pastorreu, azaz a Pásztorrév helynevet is, amely ugyancsak a magyar lakosság jelenlétére utalhat. A középkori katolikus templom 1572-ben került át a reformátusok használatába. A reformáció Csáky Mihály kancellár (egykori káptalani tag és hunyadi főesperes) és Koppány Orbán lelkész (az első ismert nagyenyedi református esperes volt) idejében történhetett. A ma álló, háromhajós, román kori, bazilikának épült templom nyugati bejárata 13. századi. A szentély eredeti boltozatának helyébe a 15. században gótikus boltozat került. A szentély padlóját XIII. Gemina Legió feliratú római téglák borítják. A hajó déli falán falfestmény-töredékek (Az utolsó vacsora és Szent László üldözés-jelenetei) maradtak fenn, egymás fölötti rétegekben. 1900 után a templom beomlott oldalhajóit lebontották, vakárkádokat alakítottak ki. A templom köré a 15-16. században négybástyás védművet építettek. Ebből két romos bástya és 1-3 m magas fal látható. A nyugati tornyot beépítették egy lakóházba, a délkeletinek csak méternyi magas fala áll, az északkeleti kaputoronynak jórészt csak alapfalai láthatóak.
A torony nyugati falán egykori körablakok nyomai látszanak. A torony ikerablakai melletti, 1572-es dátum a templomjavítás, vagy tetőépítés évét jelzi. A 18. században még református anyaegyházat óriási csapások érték. Az 1849-ben a híveket meggyilkolták, a megmaradt javakat ideiglenesen lefoglalta a görög katolikus egyház. A parókiát csak 1853-ra javították ki. Ekkor az egyházközség még a magyarigeni lelkész felügyelete alatt volt. 1861-től újra önálló lelkésze lett a közösségnek. Ezután a tanítói és a lelkészi lakást is felújították. Az első világháború végén a parókiát újra tönkretették. 1923-ban új harangozói lak építéséhez fogtak. 1957-re a falu reformátusainak száma lecsökkent, ezért 1977-ig Vajasd filiája volt. Azóta Magyarigenhez tartozik. 1977-1993 között id. Szegedi László pásztorolta kicsiny közösségét. A templomot többször javították, restaurálták: a II. világháború után (római téglákkal borították a padlót); 1961-1967 között (Radu Heitel, Bágyuj Lajos, a Műemlékügyi Hatóság); a 2000-es évek elején (a budapesti építész-művészettörténész házaspár, Sarkadi Márton és dr. Sarkadi Nagy Emese a teljes templombelsőt megújította; a budapesti Teleki László Alapítvány dr. Diószegi Lászlóval az élén, a budapesti Ágoston Sándor Alapítvány Horvát Ákos lp.-orvosmérnök, alapítványi elnök vezetésével, és lelkes teológus-egyetemista diákok munkájával a tornyot újrazsindelyezték, és teljesen felújították a súlyosan károsodott templomfödémet). 1996-tól a hívek nélküli templomot Gudor Kund Botond magyarigeni lelkész vette át. A faluba visszaköltözött Tibori Vilma és Rus (született, Tibori) Magda. Lelkipásztorai: Koppány Orbán (1567-), Fabritius István (1583), Zaláni Baltazár (1697), Léczfalvi Bálint, Vásárhelyi Tamás (-1752), Tholdi Miklós (1752-1776), Vég Sámuel (-1786), Sánta István (1786-), Józsa István (1848), Bodor Lőrinc (1861-1886), Sebestyén Ferenc (1899-), Pataky Pál (1934-1940), Czira László (-1977), id. Szegedi László (1977-1993),  Dr. Gudor Kund Botond (1996-2011), Szász Csaba (2011-)

Zalatna (Zlatna) város Gyulafehérvártól 36 km-re, északnyugatra, az Ompoly partján fekszik.  Az ókor óta fő helye az erdélyi arany- és ezüstbányászatnak. Első írásos említésekor, 1263-ban Zalatna Bánya néven jelent meg. 1316-ban Zalathna, 1425-ben Zlathnybánya, 1553-ban Zalotna alakban fordult elő. Egyházas település volt, 1367-ből ismert Konrád plébánosának neve. A település református egyházas telkéről egyik legkorábbi feljegyzés 1711-ből való. 1660 táján, a jelenlegi gyár területén épült a hajdani református templom, Apafi Mihály adományaiból (ő épített iskolát és papi lakot is). 1668-ban Zalatna már anyaegyházközség volt.  1717-ben épült a jelenlegi templom, a korábbi templom kényszerű elhagyása után. De csak egy jóval későbbi javítást követően, 1832. szeptember 16-án szentelték fel. A reformkori fejlődést az 1848-as őszi események törték derékba. A veszteségek az 1850-es esperesi vizitáció után: „Pap és oskolamester megölettek, ővelük vagy 400 lélek. Matricula – Clenódiumok és minden levelek elvesztek. Papilak, oskolaház és Templom elégettettek. A templom javítható. Élő népesség 226 lélek.” Ezt követően a gyülekezet a leégett templomot és papi lakot újjáépítette. 1896-ig református felekezeti iskolája is volt a településnek.1898-ban Csintalan Gyula által épített orgonával szerelték fel a templomot.1899-ben felállították a Kőfaragó iskolában készült kő úrasztalát. A század elején életerős anyaegyház 1909-ben, a Bányakincstár segítségével, parókiát épített. De a világháború gátolta a további fejlődést. 1929-ben megszűnt a felekezeti oktatás is. Az 1950-es évektől apadtak a református egyház bérházakból származó bevételei, de az iparosítás következtében sok, református magyar érkezett (számuk megduplázódott). Az 1960-as évek közepétől megkezdték a református bérházak lebontását. A lebontás veszélyének kitett templomot Szegedi László lelkész, 1969-ben teljesen felújíttatta a bérépületek bontásából megmaradt építkezési anyagból. A bádogos munkát személyesen Bóné Lajos, lelkész végezte. Az akkori gyülekezet már csak 74 tagból állt. Az egyházközség utolsó városközponti épületét, a régi parókiát, 1989-ben államosították, két héttel a decemberi fordulat előtt bontották le. A templomot 1998-1999-ben javították, Illyés alapítványi támogatással. A mai, tömbházak mögé rejtett parókia javításához Legendi Margit, presbiterasszony szerzett támogatást. A munkát a gyülekezet gondnoka, Cimbalmos János végezte. A templombelső teljes, téglával való padolását az Ágoston Sándor Alapítvány fiataljai végezték el, 2010-ben. Lelkipásztorai: Vízaknai Márton (?), Mányai (Marjai) János (1720?-1730?), Barabás János (?-1776), Szemerjai Dániel (1776-1781), Bán István (1781-1789), Keresztes József (-1806), gidófalvi Ferenczy György (1816-1828), Szabó Lajos (?), Salánki Ferenc Lajos? (-1848), Hadnagy Péter lelkész-tanító (1852-1887), Ferenczi István (1887-1900), Veress Sándor slp. (1900-1901), Székely Miklós (1902), Valler József (1903-1923), Gruzda János (1924-1953), Szegedi László (1953-1992), Dr. Gudor Kund Botond (1995-2011), Szász Csaba (2011-)