Tel: 0258-863 286
Tel / Fax: 0258-811.826
Email: nagy_enyed@yahoo.com


Régiók/Gyülekezetek » Hegyalja » Gyulafehérvár - Alvinc - Szászsebes - Marosszentimre - Székes völgye

Információk / Elérhetőség
Cím :510103, Alba Iulia (Gyulafehérvár, Weissenburg), str. Regina Maria nr. 7, jud. Alba, Romania, EU
Lelkész :Dr. Gudor Kund Botond
Telefon :0040 (0) 258 811 826, 0726 339 902, 0759 014 011
Email :albareformed@yahoo.com, gudorbotond@yahoo.com
Weboldal :www.albaref.ro

Gyulafehérvár (Alba Iulia) a Maros és az Ompoly összefolyásánál emelkedő fennsíkon, Kolozsvártól 95 km-re, délre fekszik. 1542-1690 között az Erdélyi Fejedelemség fővárosa, majd Fehér, illetve 1775-től Alsó-Fehér vármegye székhelye volt. Ma az erdélyi római katolikus Érsekség székhelye. A reformációról már 1577-től kezdve beszélhetünk, hisz okiratok református-unitárius hitviták színtereként említik a települést, de Gemmeus Máté reformátori szerepéről is szólnak. A nagytemplomot, a székesegyházat a reformátusok használták (leszámítva a katolikus Báthoryak fejedelemségének korát). Lelkipásztorai között sok neves, tudós püspök és udvari prédikátor volt. A református kollégiumot 1622-ben Bethlen Gábor Collegium Academicum rangra emelte. II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratának következményeként, a gyulafehérvári felső és alsó várost a tatárok templomokkal és berendezésekkel együtt, felperzselték. Az 1716-ban elvesztett székesegyház helyett, 1720-1760 között, barokk stílusban épült templom engedélyeztetését és anyagi támogatását a bécsi Udvar biztosította. Az 1848-as törvényekkel csökkenő egyházi jövedelmek (kelneki dézsma) ellenére, virágzásnak indult a közösség. 1850-ben filiaként, ideiglenesen a városhoz csatolták Sárd és Marosszentimre egyházközségeit. 1860-ban, a templom fennállásának századik évfordulójára felújította a parókiát is a fejlődésnek indult egyházközség. 1913-ban már 17 szórványa volt, összesen 447 lélekkel. A II. világháború nagy kárt okozott az egyházközség irattárában és könyvtárában. Az 1970-es években, az eladott marosszentimrei parókia árából vezették be a parókián a vizet, oldották meg a szennyvízelvezetést, központi fűtést szereltek, és fürdőszobát építettek. A rendszerváltás után megtörtént a templom teljes belső felújítása, új szószékkoronát, padokat, ablakokat készítettek. A templom külső vízelvezetését is ekkor oldották meg. 2000-ben   II. Rákóczi Ferenc nevét viselő gyülekezeti központ épült. Egyházi taglétszáma jelenleg 322 fő. Lelkipásztorai: Ilosvai Bendek esp. (1585), Szalai András (1585, 1587), Debreceni Jó János (1587, 1589) Laskai Péter (1586-1587), Geleji Katona István (1589-1649), Hercegszöllősi János (1588-1589), Székelyhídi István (1606), Rettegi János (1603-1615), Kecskeméti Búzás János (1616), Dési István (1616-1618), Keserűi Dajka János (1633), Fogarasi Ferenc (1619-1676), Horti István (1684-1689), Csernátoni Gajdó Dániel (1730-1749), Málnási István (1749-1786), Ischi András másodl., (1772-1777), Ötves János (-1776), Keresztes József (1776-1806), Szemerjai Demeter Dániel (1788-1810), Székely Péter (1799-), Elekes Károly (1838-1878), Gönczy Lajos (1914-1922), Régeni István (1920-1963), Fejes Dezső (1964-1970), Bíró Ferenc (1972-1976), Bárdi Imre (1977-1995), Gudor András (1996-2011), Dr. Gudor Kund Botond (2011–).

Alvinc (Vinţu de Jos) település a Maros bal partján, Gyulafehérvártól 18 km-re található. Borberekkel egy híd köti össze. 1205-ben az okiratok Wynch Inferior néven említették. 1248-ban Wynch, 1289-ben Wynch Inferior, 1290-ben Vinc, 1342-ben Olwynch, 1393-ban oppidum Alsowincz, 1486-ban Alvinc, 1510-ben Alwincz, 1552-ben Alvincz formában fordult elő a név az okiratokban. Lakói a 12. században, mint német telepesek jöttek ide (hospites regni). A település első temploma a 12. században épülhetett, román stílusban. Miklós nevű plébánosa 1334-ben a pápai tizedjegyzék szerint 3 fertó ezüstöt, 1 és fél dénárt, 1335-ben fél márka ezüstöt fizetett. A gyülekezet a 16. században tért át a református hitre. (A Wittenbergben végzett teológus, Gemmeus Máté választotta le Alvincet a szászsebesi német nyelvű dékánátusról, ő lett a gyulafehérvári egyházmegye első ismert esperese.) 1590 után lebontották a református használatba került, Szent Katalin templom oldalhajóit, befalazták az árkádíveket. Így a templom egyetlen, hosszú térré alakult, a nyolcszög felével záródó szentélyrésszel. Még ma is látható az eredeti, keresztboltozatú, boltsüveges szentély és hajó közötti diadalív maradványa. A szentély külsején nyomokban falfestmények láthatók, megmaradtak a gótikus ablakok is. A református használatra utalnak a 17. századi eredetű rozettás stukkódíszítések. Később a hajó boltozott mennyezetét deszkázott síkmennyezettel helyettesítették, amely ma festetlen, részben tolvajok által megrongált. A reformátusok a déli hajófalhoz falazott portikust is építettek. A történelmi viharok ellenére, a falu mindig képes volt az újrakezdésre. (1870-ben új iskolát, tanítói lakást építettek; két év alatt eltüntették az 1895-es árvíz nyomait, a templom belsejét megújíttatták; a Millenniumkor 7 hársfát ültettek; a 20. század elején Benedek Károly sugallatára, Kós Károly új templomot tervezett, de az a trianoni események miatt nem épült meg.)
1928-ban az iskola számára Benedek Károlyné, a korábbi lelkész főjegyző felesége épületet vásárolt, ahol vegyes, katolikus-református, elemi szintű oktatás folyt. Az 1970-es árvíz óta, a hívek kényszerű távozása miatt, a templom üresen állt, de 2011-től, nyáron istentiszteleti alkalmakat tartanak benne. A 14. századi gótikus, várfallal körülvett, háromhajós bazilikából mára csak a középhajó és a szentély látható. 2004-ben a templomot és tetőszerkezetét a budapesti Ágoston Sándor Alapítvány és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány fiatal önkénteseinek segítségével javították ki. Imaterme és parókiája 2011 júliusában tűzvész áldozata lett. A vízvetős, sisakos, nyolcszögű gúlatornyot a 19. században építették a templomhoz. A település jelenleg a Gyulafehérvári Református Egyházközség szórványa. Lélekszáma 2011-ben 10 személy. Az 1990 után az egyházközség visszakapott 13 hektár 10 ár kaszálót,          7 hektár szántót, 12 hektár erdőt. A református temető közel 2 hektáros területen fekszik. Lelkipásztorai: Gemmeus Máté (1580), Enyedi János, Zilahi István, Hunyadi János, Kecskeméti Búzás Balázs püspök (1601-1602), Dengelegi Péter, Kapornai Péter (-1640), Enyedi Sámuel (1670-1671), Gidófalvi Balázs (1698), Pataki András, Jástfalvi János (1738) Fáy/Fáji János (1738-1757), Kézdivásárhelyi Szőcs Ferenc (1757-1781), Sövényfalvi János (1781), Jakab György (1806), Székelyudvarhelyi Koloswári István (1806-1831), Vásárhelyi Mihály (1831-1843), Bartha Antal (1844-1850), Kibédi Péterffy László (1851-1890), Benedek Károly (1890-1919), Kibédi Péterffy Árpád (1949-1984), Sándor Lajos (1984-1995), Jakab Sándor (1995-1996), Gudor András (1996-2011), Dr. Gudor Kund Botond (2011–).

Borberek (Vurpăr) a Maros jobb partján, Alvinc településsel átellenben, Zebernyik vára alatt fekvő falu. Neve 1248-ban Burgberg, 1320-ban Burgperg, 1342-ben Borpergh, 1421-ben Borberek, 1508-ban Burchperg, 1636-ban Vurpad alakban fordult elő az okiratokban. A település középkori szász-magyar lakói (a 16. századig éltek vegyesen, később a szászok elmagyarosodtak) a reformáció idején a protestantizmus helvét ágát követték. A református egyházközség 1590 körül alakulhatott, az alvinci vallásváltoztatások hatására. 1317-ben a településnek már volt temploma, amely a 12-13. század fordulóján, a környék szász telepeseinek (hospites) érkezésekor épülhetett, s a 16-17. században bővítették. (Egy 1492. évi oklevél szerint Szent Leonárd volt a templom védőszentje.) A gótikus kor első erdélyi alkotásai közé tartozó templom ma a Maros árterületén, elhagyottan roskadozik. Belterületét az ablakok magasságáig feltöltötte iszappal és homokkal a többször kiöntött ár. Egykori erős várfalából 3 méter az iszap alatt van. A kapubástya ívezete is alig emelkedik ki a hordalékból. A szentély szentélynégyszöggel csatlakozik a keresztboltozatos hajóhoz. A hajó gótikus ablakai mindkét oldalon keskeny réssel nyílnak, mérmű nélküli trifóliumokkal.
A templom tornya későbbi toldás. A kis harang kisbetűs felirata mellett csonkán, 1475-re kiegészíthető dátum volt. Ez a harang Vajasdra került, majd onnan valamelyik Hunyad megyei református közösség kapta meg. Borberek a 18. században még református anyaegyház, és temploma is a református egyházé volt. Az 1740-ben épült parókia mestergerendája korán megpattant. 1848-1849-ben kelt feljegyzés szerint „a templom és harangok rendben vannak, de a papi és oskolatanítói házak összeromboltattak”. Ekkor 108 egyháztagja volt a településnek.
1964-től a templom használhatatlan, mennyezete beszakadt, kertjében kukoricás van. Ma hívek nélküli romtemplom. A templom hajójának ácsolt és zsindelyezett tetőszerkezetét, a hajófalak lefedését és a templomkörnyék tisztítását Sarkadi Márton mérnök vezetésével, a budapesti Ágoston Sándor Alapítvány (vezetője Horvát Ákos) önkéntes fiataljai végezték el. A település a Gyulafehérvári Református Egyházközség szórványa, ahonnan: „az a pár még élő hívünk a vinci templomba jár át.” Visszakapott egyházi területek: 24,72 hektár legelő, kaszáló. Az elhanyagolt temetőkert még létezik. Lelkipásztorai: Miklós (1361), Nicolaus Petri (1430), Borbereki Antal (1451), Vincze Albert (1492), Krizbai Tóbiás (1690 után), Keszeg Imre (1743-1755), Ajtai Mihály (1755-), Péterffy László (1848-1851), Tankó József (1919-1956).

Szászszebes (Sebeş) Gyulafehérvártól 14 km-re délre, a Sebes folyó partján fekszik. A település nevét a folyóvízről kapta. 1245-ben említették először, Mallembach néven. Későbbi névváltozatai: 1300-ban Sebus, 1309-ben Mulnbach, Sceps sive Mulunak, Mylenbach és Mylunbach, Sebus Maior, 1402-ben Sebes, 1435-ben Zazsebes. 1303-tól a településnek civitas rangja volt, módos szász telepesek lakták, akik 1387 után, Erdélyben elsőként erődítették városukat.A város 19-20. századi fellendülése Johann Schöpp polgármester tevékenységének köszönhető, aki 1900-1914 között polgármesteri hivatalt, postahivatalt, sporttermet, iskolákat, kórházat, laktanyát épített. Ennek a fellendülésnek a következménye a korábban Alvinchez tartozó református közösség fejlődése és önállósodási igénye. A 20. század elején a gyülekezet megkezdte önálló templom  és parókiája építését. Az 1900. november 14-i alapítólevél bizonysága szerint a 100 személy körüli gyülekezet számára Szakács László létrehozta a „szászsebesi ref. egyházközség és a szervezendő papi állomás javára 20.000 korona alapítványt”. Az alapítványnak köszönhetően épült fel 1902-1903 között, a szászpéterfalvi út mentén, közvetlenül a várfalakon kívü,l a kis, de esztétikailag megkapó, neogótikus stílusú templom, és vele szemben a parókia. Minderről belső emléktábla tanúskodik: „Isten dicsőségére épült e templom közadakozásból Dr. Bartók György áldásos püspöksége, Dr. Elekes Viktor esperessége, Benedek Károly alvinczi ev. ref. lelkész egyházm. Főjegyző a Szászsebesi Ev. Ref. Egyház szervező beszolgáló lelkésze alatt. Szakács K. László az egyházközségnek 20.000 koronával alapítója. Tiszteletes kúrátora Kormos Elemér és Szilágyi Bertalan gondnok, Papp Gábor E. Jegyző, Kovács László E. Pénztáros és László András egyházfi idejében. Tervezte és építette Szalay Ferencz építőmester 1902-1903 években.” A templomot 1904-ben szentelték fel.1997-1998-ban kívül-belül megújították a templomot.2003-ban, Gudor András lelkipásztorsága idején ünnepelték a templom és gyülekezet fennállásának 100 éves évfordulóját. A gyülekezet lélekszáma 2011-ben 26. Lelkipásztorai: Benedek Károly (1907), Kovács Károly (1907-1945), Jakab Zsigmond (1945-1963), Péterffy Árpád (1950 -1983), Bálint Sándor (1984-1991), Bárdi Imre (1991-1995), Jakab Sándor (1995-1996), Gudor András (1996-2011), Dr. Gudor Kund Botond (2011–).

Marosszentimre (Sîntimbru) a Maros jobb partján, a Tövis-Gyulafehérvár (ettől 8 km-re) főút mentén, a Torockói-havasok délkeleti dombvonulatának csücskében helyezkedik el. 1238-ban és 1314-ben, a település neve az oklevelekben villa Sancti Emerici alakban jelent meg. Későbbi névváltozatai: 1326-ban Sancto Emerico, 1332-ben Zentemreh, 1365-ben Zentemery, 1369-ben Zentemerich, 1507-ben Zenth Imreh, 1648-ban Szent Imre . A ma is álló templom román kori részei – a hajó alapfalai (8×6,7 m), a sík mennyezet, a déli kapu félköríves kőkerete – a 12. századra utalnak. 1442 után Hunyadi János a régi templomot gótikus stílusban alakította át. A 15. században készült a sokszögzáródású szentély, a csúcsíves ablakok, a sekrestye ajtókerete, a külső támpillérek. Ekkor építették újjá a 4-5 m magas védőfalat, amely ma már csak romtöredékekben áll. A következő, román kori építkezési fázis a tatárjárás utánra, a század végére tehető. Ekkor bontották le a templomhajó falait a mai gótikus ablakok párkányáig, megmagasították, és támpillérekkel látták el. A kelet-nyugati tájolású, egyhajós, a nyolcszög felével záródó, két boltmezős szentélyű templom máig megőrizte gótikus külsejét. A hajó déli falát négy támpillér tagolja, köztük három, csúcsíves ablak látható. A befalazott, félköríves bejárat érdekességei azok a farkasfogakból kialakított körívek, amelyek három rozettát vesznek körül, kockatagozatok közrezárásával. A szószéket a diadalív északi oldalához 1742-ben építették. A templom boltozata a szentélyben teljesen ép, a hajóban deszkamennyezetű, de korábban három boltszakaszos, gótikus keresztboltozata lehetett. A sík mennyezet 1788-ban, a jelenlegi deszkamennyezet részben a 20. század elején, részben pedig 2008-ban készült. A templom további érdekességei: a hajó délnyugati részén befalazott, eredeti rézsűs ablak, és az ugyancsak félköríves, ékrovásos díszítésű ajtókeret. Az „in situ” helyzetű kőkeretes ajtó a magyar építészettörténet egyedülálló emléke. A templom falain falfestmények nyomai láthatók. Közülük a legismertebb a szószék fölötti, a Jeruzsálem fölött síró-szenvedő Krisztust ábrázoló freskó. A templom északi falán található Bethlen Lajos és Wesselényi Anna, 1787-ben készült, bronz emléktáblája. Előtte, a padlóba építve a mindkettőjük családi címerével díszített sírkő látható.
A templom tornyát egy korábbi, nagyobb alapterületű helyébe építették a 18. században. A bádogfedésű torony körerkélyes, vízvetős, a négyzetből nyolcszögbe átvezetett gúla alakú. 2002-ben a falu 1223 lakosából 1180 volt román, 24 magyar (közülük  21 református vallású) és 18 cigány nemzetiségű. Az egyházközség a 19. század óta Gyulafehérvár szórványa.  A református templomot, amelyről 1937-ben Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című költeményt írta, az Ágoston Sándor Alapítvány és a Bod Péter Alapítvány önkéntesei tették rendbe 2006-2007 között. Lelkipásztorai: Ambrus plébános (1529), Feltóty András (1589).

Székes völgye: Pókafalva (Păuca) község Szeben megyében, Vingárdtól keletre, a 107B úton fekszik. Első írásos említése 1272-ből maradt fenn, Pokafalua néven. Későbbi névváltozatok: de Duabus Turribus (1309), Pouka Cheuturn (1313), Poka (1328), de Buabus Turribus (1332), Pókafalva (1418), Czwen Turren (1478), Dörna (1484). A falu református templomának építéstörténete 1416-ban kelt, amikor László szebeni prépost a pálosok részére kolostort épített. 1418-ban a pálos kolostort egy búcsúengedély kapcsán említették. A templomot Szűz Mária tiszteletére szentelték. Több próbálkozás után, VI. Sándor pápa engedélyével, a pálosok által elhagyott épületbe beköltözhettek a ferencesek.1533-ban, török beütés miatt, a ferencesek elmenekültek. 1560-ban János Zsigmond a kolostort Kemény Istvánnak és Balázs Miklósnak adományozta. A magyar és szász lakosság a reformáció során előbb lutheránus lett. A szászok megmaradtak lutheránusoknak, míg a magyarok reformátusok lettek. Egy 1446-ben megfogalmazott oklevél Magyar utcát említett. Ez a lakók eredetére utalhat. Később a plébániatemplomot a lutheránusok, a kolostortemplomot a reformátusok használták. A református templom ajtókerete 16. századi, reneszánsz tagolású. A település a 18. században református anyaegyház volt.A 20. század elején még anyaegyházközség volt, de a század folyamán gazdasági területeit, híveit elveszítette. 2011-ben csak a romos templom és a templomkert van tulajdonában.A hívek nélküli templom takarítását 2010-ben Ötvös József és Gudor András szervezte meg.

Székes völgye: Vingárd (Vingard) Gyulafehérvártól 25 kilométerre, délkeletre, 5-600 méter magas dombok közt, a Székás (Székes) völgyében fekszik. A falu neve, amely 1309-ben jelent meg először forrásokban, a szőlőhegy jelentésű német Weingarten szóból ered. Későbbi névváltozatai: 1309-ben Wyngartkyrchen, 1329-ben Wyngarthkeerh, 1332-ben Wynkarthkyr, 1345-ben Vengherskirch (alio nomine Guga), 1425-ben Vingard, később Chybay, Weyngarth, Wyngarth, castrum Wyngarth, 1528-ban Vengertzkirg. 1309-ben plébániatemploma volt. A reformáció során a település középkori, magyar-szász lakói lutheránusok lettek, a templommal együtt. A mai német, lutheránus műemléktemplom a 15. században épült, a régi helyére. A késő gótikus stílusú, torony nélküli, egyhajós, hosszú szentélyes (a tövisi ferences és a kolozsvári Farkas utcai református templomra emlékeztető) épület nagyrészt eredeti formáját őrzi. (Az építés évéből származó keresztelőmedence is megvan még.) A sekrestyébe késő gótikus, pálcaműves kapu vezet. A gótikus boltozatú, a nyolcszög három oldalával záruló szentélyt csúcsíves diadalív választja el a hajótól. A templom eredeti hálóboltozatát a 18. században barokk dongaboltozatra cserélték, címereket faragtak záróköveire (országcímer, a Geréb család koronás oroszlánt ábrázoló címere, a Hunyadiak gyűrűs hollója, a Szapolyai és Szilágyi család címerei). A középkori szász templomban ma mindössze három sírkő emlékeztet a magyarokra: Keserű Katalinnak és a Keserű család egy másik tagjának 16. századi sírköve (az oltár előtt), valamint Kendeffyné Vargyasi Borbála 1887-es síremléke (a hajó déli falába beépítve). A kórus alatt 1952-ben beomlott kripta található. A templom nyugati és déli kapui faragott, pálcaműves, késő gótikus díszítésűek. A nyugati kapun is a Geréb és a Szilágyi családok címerei láthatóak. A mai lutheránus templom hossza 28 m. A hajót (9,25 m) a kórustól (7,75 m) csúcsíves diadalív választja el. A nyugati homlokzaton, a befalazott kapu és egy ikerablak feletti kőtáblán a Kacsics nemzetség címere látható, körülötte az alapítóra utaló felirattal: „Hoc opus fecit fieri Magnificus Johannes Geréb de Vingart Anno D. MCCCCLXI./ 1461.” A csodálatos lutheránus templomtól távolabb fekszik az egykori TSZ (kollektív gazdaság) csarnokába beépített, református templom szentélye. Az I. világháború pusztításait követően a Bethlen Kollégium által gondozott egyházközség temploma megrepedt, istállója összedőlt, parókiája súlyosan megrongálódott, anyakönyvei eltűntek, iskolája megszűnt. Alig 2-3 ember járt az istentiszteletekre. (1910-ben még 101 magyar lakott a településen.) 1934-ben a település legtöbb megművelhető területét államosították, a papi lak, a cselédlakás, az istálló fedélzete súlyos állapotban volt. Egy feljegyzés szerint 1959. augusztus 5-én „A templom használhatatlan állapotban van, a melléképületek eltűntek.” A templomból gabonaraktár lett, a mellette levő parókiát nem akarták visszaadni, mert „nincs senki…” Az egyház területeiből 2 hektár erdőt szolgáltattak vissza. Jelenleg a templomépület a polgármesteri hivatal tulajdonában, a hívek nélküli egyházközség a gyulafehérvári reformátusok gondozásában van.