A Nagyenyedi Református Egyházmegye rövid története
A Nagyenyedi Református Egyházmegye történetét megismerni szándékozónak számolnia kell azzal, hogy valójában három korábbi egyházmegye mozaikszilánkjaiból kell összeraknia azt.
A Nagyenyedi Református Egyházmegye egyike a legrégebben lakott egyházas magyar településeket összefogó erdélyi egyházmegyéknek. Ezek a települések jórészt Erdély Hegyalján (az egykori Fehér, majd Alsó Fehér, a jelenlegi romániai, Fehér megyében) alakultak ki. Benkő József így emlékezett a hegyaljai protestáns egyházmegyékre: „a helvét hithez tartozóknak ebben a vármegyében két esperesi kerületük van, … az enyedi és károlyvárosi, másként magyarigeni”. Földrajzi fekvése miatt a Gyulafehérvári magyarigeni) Református Egyházmegyét, gyakran Hegyaljai Egyházmegyének, míg a Nagyenyed körülit a város miatt Nagyenyedinek nevezték.
A reformáció korában a katolikus gyulafehérvári Főesperesség az etnikai határok mentén vált szét. Területén több, új egyházmegye alakult. A távoli, székelyföldi egyházmegyék mellett, Gyulafehérvár körzetében két református egyházmegye, a Gyulafehérvári és Nagyenyedi alakult meg. A régió természetes színhelye volt a 16. században kibontakozó erdélyi reformációnak.
A Gyulafehérvári Református Esperesség megalakításának első lépése Gemmeus Máté (1571-1590), alvinci lelkésznek köszönhető, aki leszakította Alvincet és Borbereket a szászsebesi szász Dékánátusról (Káptalantól), és egyúttal felvette a protestáns esperesi-seniori tisztséget is. Nagyenyeden Koppány Orbán egyházszervező lépése következménye az 1564-ben itt tartott Zsinatnak, amelyben a szász lutheranizmus elkülönült a magyarok között győzedelemeskedő kálvinizmustól. Így Nagyenyed a kálvini hitet vallók egyházának születési helyévé lett.
A Nagyenyedi Református Egyházmegye történetét megismerni szándékozónak számolnia kell azzal, hogy valójában három korábbi egyházmegye mozaikszilánkjaiból kell összeraknia azt.
A Nagyenyedi Református Egyházmegye egyike a legrégebben lakott egyházas magyar településeket összefogó erdélyi egyházmegyéknek. Ezek a települések jórészt Erdély Hegyalján (az egykori Fehér, majd Alsó Fehér, a jelenlegi romániai, Fehér megyében) alakultak ki. Benkő József így emlékezett a hegyaljai protestáns egyházmegyékre: „a helvét hithez tartozóknak ebben a vármegyében két esperesi kerületük van, … az enyedi és károlyvárosi, másként magyarigeni”. Földrajzi fekvése miatt a Gyulafehérvári magyarigeni) Református Egyházmegyét, gyakran Hegyaljai Egyházmegyének, míg a Nagyenyed körülit a város miatt Nagyenyedinek nevezték.
A reformáció korában a katolikus gyulafehérvári Főesperesség az etnikai határok mentén vált szét. Területén több, új egyházmegye alakult. A távoli, székelyföldi egyházmegyék mellett, Gyulafehérvár körzetében két református egyházmegye, a Gyulafehérvári és Nagyenyedi alakult meg. A régió természetes színhelye volt a 16. században kibontakozó erdélyi reformációnak.
A Gyulafehérvári Református Esperesség megalakításának első lépése Gemmeus Máté (1571-1590), alvinci lelkésznek köszönhető, aki leszakította Alvincet és Borbereket a szászsebesi szász Dékánátusról (Káptalantól), és egyúttal felvette a protestáns esperesi-seniori tisztséget is. Nagyenyeden Koppány Orbán egyházszervező lépése következménye az 1564-ben itt tartott Zsinatnak, amelyben a szász lutheranizmus elkülönült a magyarok között győzedelemeskedő kálvinizmustól. Így Nagyenyed a kálvini hitet vallók egyházának születési helyévé lett.
Az 1556-ban, Szászsebesen, majd Kolozsváron tartott Országgyűlés döntése értelmében a püspöki, papi, a káptalani és kolozsmonostori Konvent javai országjövedelmi (kincstári, fiskális) tulajdonná, csak az állam által elidegeníthető örökséggé lettek. Nagyenyed és környéke, a korábbi káptalani birtok, fejedelmi birtokká vált. Az egykori katolikus egyházi tulajdonok Gyulafehérvár körüli birtokrészei gyakran kerültek át, új adományozással, az akkor kialakulóban levő protestáns közösségek tulajdonába. A katolikus püspök kiutasítása és a Boroskrakkóban élő Csáky Mihály, kancellár protestantizmusa erősítette a reformáció Hegyaljai terjedését. A hegyaljai magyarok között, vagy azok mellett élő szász közösségek természetes asszimilációját felgyorsította, majd lezárta a reformáció. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Szász Universitas és Erdély-Hegyalja között ott volt – etnikai válaszfalként – a magyar többségű Gyulafehérvár. Enyed esetében az 1564 után kibontakozott lutheránus – helvét vita kiterjedt a templomtelkekre, parókiabirtoklásra és templomhasználatra is. Így a hegyaljai településeket leválasztották a szász telepesek összefüggő területeitől. A katolikus püspök kényszerű távolléte indította be azt az egyházi bomlási, majd újraszervezési folyamatot, amelynek során az újjáalakuló esperességek és a superintendentia (püspökség) protestáns színezetet kapott. Enyeden ennek első jele az volt, hogy 1551-ben, tehát az erdélyi reformáció korai szakaszában, Macerius Ambrus, küküllői esperes és enyedi lelkész aláírta a lutheránusok kolozsvári zsinatán a Consensus doctrinae-t.
Toronyai Máté, a negyedik erdélyi püspök, bár Gyaluban és Szászfenesen szolgált (1585-ben választották püspöknek) a jezsuita misszió következményeképp, 1592-ben Nagyenyedre, az erős református központba távozott, de házat már Gyulafehérváron birtokolt. 1595-ben Toronyai tevékenységére való tekintettel kérték a nagyenyedi magyarok azt, hogy külön lelkészt tarthassanak a szászok mellett. Toronyai, majd Tasnádi Ruber Mihály tevékenysége tette átmeneti püspöki központtá (majd később a református oktatás bázisává) Nagyenyedet. A református püspökök székhelyválasztása nem csak a fejedelmi főváros, Gyulafehérvár körüli politikai bizonytalanságban gyökerezett, hanem annak a ténynek is következménye volt, hogy 1595-ben a jezsuiták megkezdték gyulafehérvári tevékenységüket. Ebben a történelmileg-politikai rendkívül terhes periódusban a város környéki reformátusok helyzetét az szilárdította meg, hogy 1599-ben Ungvári János, gyulafehérvári lelkész lett a püspök, és egyben esperes is, majd 1601-től Kecskeméti Búzás Balázs, alvinci lelkész vette át a reformátusok püspöki-esperesi tisztségét.
A hegyaljai reformátusok egyházpolitikai helyzete csak Bocskai István (1557-1606) fejedelemségével vált stabillá, Hegyalja ekkor vált igazán protestáns központtá, az uralkodása idején nyerte el véglegesen a ma csak romjaiban látható református identitást.
A 17. század elején kialakuló egyházmegyei életet Gyulafehérvár (mint politikai központ) bizonytalansága nehezítette meg. A Basta korszakban elpusztított, de lassan újjáépülő református Nagyenyed ideiglenesen átvette a Habsburg hatás alatt sínylődő Fehérvártól a vezető szerepet.
A 17. századelő politikai-egyházi instabilitását főleg a Báthory Zsigmond, Giorgio Basta és Mihály Vitéz által fémjelzett korszak jelentette. Báthory Zsigmond visszatérése (1598) után a goroszlói csata (1601) végképp eldöntötte, hogy az Erdély fölötti uralom ideiglenesen a Habsburgok kezébe került. A 17. század elején a Fejedelemségben gyülekezeti és egyházmegyei szinten is az egyháztagok, egyházi intézmények kényszerű menekülése következett be. A környéken mindenhol megleckéztették a rebellisnek tartott protestánsokat. Nagyenyed környéke szenvedett a legtöbbet. Gyulafehérvár csak a 17. század közepére vált igazán fontos, református esperesi és püspöki központtá. A 17. században a kezdeti nehézségeket Erdély politikai-gazdasági felemelkedése követte. Ennek a fejlődésnek az akkorra már protestáns Erdély − Hegyalja is részese volt. Az egyházkerület élén tevékenykedő püspök székhelye már 1682-től (de a valóságban már 1679-től) 1716-ig Gyulafehérvár lett. E központ korábbi elhagyása többnyire politikai okokból történt. Az ismételt református intézményalapítást az új politikai konjunktúra határozta meg. Gyulafehérvár – a leendő református egyházpolitikai központ – irányába való vándorlást a püspöki birtokszerzés és a hivatalviselés kijelölt földrajzi helye is sugallta. Nem véletlen, hogy a jezsuita misszió előbb – Carillo Alfonz jezsuita rendfőnök által – Szászfenest látta a reformátusok „pseudo episcopus calvinistarum” székhelyének, majd az új jezsuita rendfőnök, Argenti már Enyedet vélte annak: „Hoc non latuit calviniarum superintendentem, qui ibi velut in calvinistarum metropoli residet.” A protestantizmus szempontjából Hegyalja, és Gyulafehérvár egyértelműen felekezeti önértelmező-önmeghatározó központként működött. Ez motiválta a politikai viszontagságoknak kitett protestáns társadalmat a fejedelmi fővárosban való intézményalapításra.
Miként a Fejedelemség történetében, úgy a hegyaljai reformátusság számára is a megpróbáltatások ideje is az 1658-ban bekövetkezett török- és tatárdúlással kezdődött. Amikor a tatárok feldúlták a fejedelmi székvárost, a politikai vendettának a környék magyar és református közösségei is rendszeresen áldozatai lettek. Alvincet és Borbereket a Maros mentén érkező törökök támadták meg, Marosváradját, Gyulafehérvárt, Magyarigent, Boroskrakkót, Sárdot, Tövist és Borosbocsárdot pedig a Bodzai szoros irányából érkező krími tatárok gyújtották fel. Egyedül Enyed egyedül védhette meg magát, és aránylag kevés áldozattal úszta meg a tatárdúlást.
Enyed református szempontból az elő- és utóvéd szerepét töltötte be addig, amíg a tatár-török pusztítás után Gyulafehérvártól lassan átvette a vezető szerepet.
A Gyulafehérvári Református Egyházmegye életében meghatározó jelentőségű volt a Sárospataki Református Kollégium gyulafehérvári megtelepedése. A Sárospatakról érkezett, képzett tanári kar egyszerre hozott fejlődést és nagyobb felelősséget a környékbeli reformátusok számára. A tatárjárás után üresen maradt, de gyorsan kijavított gyulafehérvári iskolai épületek kapóra jöttek az 1671. október 20-án, a Báthory Zsófia (1629-1680) által elfoglalt sárospataki főiskola számára. A Bethlen Kollégium Enyedre való költözése 1662-ben lehetővé tette azt, hogy 1672. szeptember 28-án I. Apafi Mihály fejedelem szállást, tanulási lehetőséget, és menedéket biztosítson az elűzött sárospatakiaknak. A Sárospataki-Gyulafehérvári Kollégium az Enyeden tevékenykedő Bethlen Kollégium valódi konkurenciája lett. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye élvezhette legkorábban a sárospatakiak által először meghonosított ünnepi legációk pozitív hozadékát. Nagyenyed a református tudományosság fellegvára lett, és a Kollégium a Bethlen Gábor által adományozott javak révén, számos németalföldi és német fejedelemségbeli ösztöndíjja máig hatóan meghatározta a városon át az egyházmegye és Erdély életét. A Gyulafehérvár-Sárospataki Kollégium sorsa is, a lassan kibontakozó Habsburg integráció, és az ellenreformáció árnyékában zajlott. Bár már 1691. december 4-én Leopold császár kiadta a Diploma Leopoldinumot, Erdély Habsburg integrációja nem zárta le, hanem csak bevezette a Nagyenyedi és a Gyulafehérvári Református Egyházmegyék megpróbáltatásainak sorát. Pelsőczi János esperes, későbbi református püspök, így jellemezte korát: „Eléggé meg sem gyászolható és siratható, véres, lángos, tüzes, hamvas, kormos, példa nélkül való veszedelme” volt Erdélynek. Enyed története is közismert a „Nagyenyedi két fűzfa” romantikus történetéből, amikor 1704. március 16-án a „Dominica Palmarum” napján a Kollégium és a város leégett. A 18. században a Gyulafehérvári Református Egyházmegyének megváltozott politikai, egyházi és gazdasági körülmények között kellett újraszerveznie életét. A kuruc szabadságharc utáni események viszonylagos visszaesésről, majd lassú fejlődésről tanúskodnak. 1744-re a reformátusság központi intézményei Nagyenyedre, a református kisvárosba költöztek. Enyed vette át Hegyalja egyházi életének szervezését. A Nagyenyedi Református Egyházmegye virágkora a 18. század végétől a 19. század közepéig tartott. A 18. századi református egyházmegyék életét a katolikus egyház erdélyi restaurációja tette dinamikussá.
A várfalak közelsége indok és alkalom volt arra, hogy a Bethlen − Apafi (Gyulafehérvár − Sárospataki) Kollégiumot, parókiát, és nagytemplomot birtokló reformátusokat véglegesen eltávolítsák a várból. A református vezetőréteg is lassan új egyházi központokat keresett. A református egyházpolitika központja Nagyenyedre, majd onnan az erdélyi polgárosodással egyidőben, a 19. században az „Enyed vagy Kolozsvár?” vitát lezárásával Kolozsvárra költözött. II. József, Türelmi Rendeletét (1781) követően a Nagyenyedi és a Gyulafehérvári Református Egyházmegye közösségei társadalmilag-gazdaságilag fejlődni kezdtek. Ezt a fejlődést törte derékba „Hora és Kloska 1784-ben történt pórlázadása [amely] az egyházmegyei magyar nemességet, az annak kebelén újból virágzásnak indult egyházakat, szinte kipusztította, falvait kirabolta, népetlenekké tette.” Az 1784. október 31-én kitört parasztfelkelés Abrudbányát, Verespatakot, Zalatnát, Boroskrakkót, Borbereket, Alvincet, Diódváralját, Tövist és Borosbenedeket viselte meg leginkább. Tehát a Gyulafehérvári Református Egyházmegye került leginkább veszélybe. 1784. december 11-ig az eseményeknek 1500 román felkelő, 4000 magyar és 133 község tragikus áldozatává esett. A magyar áldozatok egy jelentős része Hegyalja magyar református lakossága volt.
A reformkor gazdasági és társadalmi fejlődését már nem Gyulafehérvár, hanem Nagyenyed és Kollégiuma tudta felmutatni. Ezt a látványos fellendülést tették tönkre az 1848-1849-es hegyaljai forradalmi események és ezek polgárháborús következményei, a bekövetkező demográfiai és gazdasági csapást. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye akkor vesztette el lakosságának nagy többségét, a zuhanó demográfiai mutatók mellett, épületei-birtokai szenvedték meg leginkább a román – magyar összetűzéseket. Hegyalja településeinek legtöbbje elpusztult, köztük a támadó románság áldozatává vált Nagyenyed is. Az események miatt 1848 őszén Enyedről elmenekült Antal János, püspök már nem tért vissza a városba, és Kolozsvár polgári fejlődése lassan megkérdőjelezte Nagyenyed vezető egyházi szerepét. A kérdés végleg Kolozsvár javára dőlt el, ahová 1896-ban költözött át a Teológia. A Nagyenyedi Református Egyházmegye továbbra is a Bethlen Gábor Kollégium körül szervezte egyházi-művelődési életét.
A legkorábbi – egyházmegyei közösségeket érintő – összeírás 1658 után, a tatárjárást követően született. Ennek 1663-ban közzé tett adatai szerint akkor a Gyulafehérvári Református Egyházmegyéhez 17 anya- és 20 leányegyház tartozott. 1754-ben már csupán 16 református egyházközséget tartottak nyilván. 1766-ban újra 17 református (összesen 3670 személyt számláló) közösség tartozott hozzá. 1858-ra a református anyaegyházak száma 9-re apadt, a hozzájuk tartozó 14 leányegyházban összesen 3046 magyar református személy élt. A Nagyenyedi Református Egyházmegyéhez viszont a 19. században 43 egyházközség tartozott. (Nem véletlen tehát, hogy a 20. század derekára a demográfiai okok miatt életképtelenné vált egyházmegyét 1950-től a Hunyadi, 1968 után a Hunyad − Gyulafehérvári, majd 1990 után, az újjáalakult Nagyenyedi Egyházmegye kebelezte be.)
1858-ban, az elindított református Névkönyvek valósága rávilágított arra, hogy Erdély református egyházmegyéi közül a legkisebb és nemzetiségi szempontból a legkiszolgáltatottabb a gyulafehérvári, míg a nagyenyedi egyike a legnépesebbeknek.
Trianon után azonban az új román agrártörvény következményei, majd a vesztes második világháború és az orosz segítséggel erőre kapó kommunizmus behatárolta a provinciálissá váló Nagyenyed további fejlődését, súlyosbította az újrakezdés nehézségeit.
A református egyházi adminisztráció Marosvásárhelyre és Kolozsvárra költözött át. Nagyenyed és Gyulafehérvár mégis kiváltságos szerepet kapott, amikor a második bécsi döntéssel rászakadt a Dél-Erdélybe és Óromániába szakadt reformátusság gondozásának sorsa. A kettészakadt Erdély magyar reformátusságának (200 gyülekezet – 200.000 hívő) gondozását a két egyházmegyének kellett átvállalni. Ez a rövid (1940-1945), politikailag terhelt időszak nemes feladatot kölcsönzött Nagyenyed és Gyulafehérvár környékén élő reformátusságnak.
Ebből a régióból szervezte Nagy Ferenc tövisi lelkész, a Gyulafehérvári Református Egyházmegye utolsó esperese, azt a mentőmunkát, amely a Romániában maradt reformátusság lelki életét volt hivatott gondozni. 1941. május 20-án, Nagyenyeden megalakult a Romániai Református Egyház, amelynek püspöki megbízott adminisztrátora Nagy Ferenc lett. A második világháború végével a református egyháznak a kommunista sivatagban való kompromisszumokkal és ellenállással tarkított vándorlása kezdődött, amely 1989-ig tartott. Ez a vándorlás a hitvalló egyház bizonyságtétele mellett, gazdaságilag a Gyulafehérvári Református Egyházmegye számára is a kisemmizésről és leszegényedésről szólt. A romániai, szovjet ihletésű kommunizmus a református egyházmegyék adminisztratív beosztását központilag ellenőrizte. Ennek lett áldozata a gyulafehérvári református esperesi tisztség és az esperességek kényszerű összevonásával megszüntetett Egyházmegye is. Az újjászervezés az egykori Gyulafehérvári Református Egyházmegye gyülekezeteit úgy olvasztotta a Hunyadi Református Egyházmegyébe, hogy ez által megfeleljen annak a szovjet típusú, rajonális − regionális beosztásnak, amelyet a kommunista Románia is készséggel alkalmazott. A Nagyenyedi Református Egyházmegye is hasonló sorsra jutott. A kommunista hatóság érdeke az volt, hogy a történetiséget mellőzve, az ellenőrzés elsődleges célját valósítsák meg. Erre teremtett lehetőséget az 1950-es adminisztrációs törvény, amely eltörülte a korábbi megyerendszert. Az új, regionális beosztás miatt több nagyobb egyházközség került a szomszédos egyházmegyék kötelékébe, illetve így került a Gyulafehérvári Református Egyházmegye (1968-ig) a Hunyadi Református Egyházmegyébe, amely földrajzilag a Déva központú Hunyad rajont is tökéletesen fedte.
A későbbi adminisztratív változások az 1968-as új közigazgatási törvény következtében történtek. Ennek értelmében megalakult a megyeközi Egyházmegye, amely: „Gyulafehérvár központtal, magában foglalja Fehér és Hunyad megye összes egyházközségeit.” Ebben az új egyházmegyében megtörtént a három egykori református egyházmegye egyesítése: a Hunyadi, Nagyenyedi és Gyulafehérvári egyházmegyéé. Esperesi hivatala Marosillyén, majd Szászvároson volt, ahol Bedő Béla lelkész-esperes szolgált. Ennek az új beosztásnak a szorításában tűnt el fizikailag is, a hajdani Gyulafehérvári Református Egyházmegye legtöbb egykori egyházközsége, és maradt meg az Enyed-Déva (Szászváros) felosztás, igaz Gyulafehérváron kiképzett esperesi központtal. 1971-ben a választható esperesi székhelyek között döntött az Egyházmegyei Közgyűlés, amikor „tisztázódott, hogy a Gyulafehérvári Egyházmegye székhelye Gyulafehérvár és Déva lehet, de más helység nem.” Végül a lelkészi közösség a hivatalos nevet a „Gyulafehérvári-Hunyadi Egyházmegye”-ként fogadta el, de az esperesség áthelyezését Dévára csak elvileg hagyta jóvá. Valójában 1979 után, a Gyulafehérvár és Nagyenyed környéki lelkészek ellenállása miatt, mindvégig meghiúsult az esperesi központcsere.
Az 1990 utáni egyházmegyei újrafelosztáskor az egykori Gyulafehérvári Református Egyházmegyének már nem volt kivel és kinek önállóságot kérnie, hiszen teljesen elerőtlenedett. Az egykori gyülekezetei jórészt elnéptelenedtek, templomai omladoztak, területei eladva érték meg az 1990-es évek változásait. (Mára csak Vajasd, Gyulafehérvár és részben Tövis egyházközsége tekinthető életképesnek.) Így beolvadt a Nagyenyedi Református Egyházmegyébe, amelynek első esperesét a hegyaljai Magyarigen adta, Szegedi László személyében.
A Hunyadi Református Egyházmegye 1990 után újra önálló életet kezdett.
A Nagyenyedi Református Egyházmegye több gyülekezete (Magyarbece, Magyarlapád, Magyarpéterfalva) mindmáig megőrizte magyar és református jellegét. A legtöbb Fehér megyei faluközösségben azonban kisebbségben van a reformátusság.
A Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesei 1990 után: Szegedi László, Jánossy László és Bárócz Huba. A mai egyházmegye területe a jelenlegi Fehér megyét, és Szeben megye északi részét fedi le, ahol 30 önálló lelkész ugyanannyi gyülekezetre és számos leányegyházra visel gondot.
Dr. Gudor Kund Botond
Lelkipásztor-esperes
A hegyaljai reformátusok egyházpolitikai helyzete csak Bocskai István (1557-1606) fejedelemségével vált stabillá, Hegyalja ekkor vált igazán protestáns központtá, az uralkodása idején nyerte el véglegesen a ma csak romjaiban látható református identitást.
A 17. század elején kialakuló egyházmegyei életet Gyulafehérvár (mint politikai központ) bizonytalansága nehezítette meg. A Basta korszakban elpusztított, de lassan újjáépülő református Nagyenyed ideiglenesen átvette a Habsburg hatás alatt sínylődő Fehérvártól a vezető szerepet.
A 17. századelő politikai-egyházi instabilitását főleg a Báthory Zsigmond, Giorgio Basta és Mihály Vitéz által fémjelzett korszak jelentette. Báthory Zsigmond visszatérése (1598) után a goroszlói csata (1601) végképp eldöntötte, hogy az Erdély fölötti uralom ideiglenesen a Habsburgok kezébe került. A 17. század elején a Fejedelemségben gyülekezeti és egyházmegyei szinten is az egyháztagok, egyházi intézmények kényszerű menekülése következett be. A környéken mindenhol megleckéztették a rebellisnek tartott protestánsokat. Nagyenyed környéke szenvedett a legtöbbet. Gyulafehérvár csak a 17. század közepére vált igazán fontos, református esperesi és püspöki központtá. A 17. században a kezdeti nehézségeket Erdély politikai-gazdasági felemelkedése követte. Ennek a fejlődésnek az akkorra már protestáns Erdély − Hegyalja is részese volt. Az egyházkerület élén tevékenykedő püspök székhelye már 1682-től (de a valóságban már 1679-től) 1716-ig Gyulafehérvár lett. E központ korábbi elhagyása többnyire politikai okokból történt. Az ismételt református intézményalapítást az új politikai konjunktúra határozta meg. Gyulafehérvár – a leendő református egyházpolitikai központ – irányába való vándorlást a püspöki birtokszerzés és a hivatalviselés kijelölt földrajzi helye is sugallta. Nem véletlen, hogy a jezsuita misszió előbb – Carillo Alfonz jezsuita rendfőnök által – Szászfenest látta a reformátusok „pseudo episcopus calvinistarum” székhelyének, majd az új jezsuita rendfőnök, Argenti már Enyedet vélte annak: „Hoc non latuit calviniarum superintendentem, qui ibi velut in calvinistarum metropoli residet.” A protestantizmus szempontjából Hegyalja, és Gyulafehérvár egyértelműen felekezeti önértelmező-önmeghatározó központként működött. Ez motiválta a politikai viszontagságoknak kitett protestáns társadalmat a fejedelmi fővárosban való intézményalapításra.
Miként a Fejedelemség történetében, úgy a hegyaljai reformátusság számára is a megpróbáltatások ideje is az 1658-ban bekövetkezett török- és tatárdúlással kezdődött. Amikor a tatárok feldúlták a fejedelmi székvárost, a politikai vendettának a környék magyar és református közösségei is rendszeresen áldozatai lettek. Alvincet és Borbereket a Maros mentén érkező törökök támadták meg, Marosváradját, Gyulafehérvárt, Magyarigent, Boroskrakkót, Sárdot, Tövist és Borosbocsárdot pedig a Bodzai szoros irányából érkező krími tatárok gyújtották fel. Egyedül Enyed egyedül védhette meg magát, és aránylag kevés áldozattal úszta meg a tatárdúlást.
Enyed református szempontból az elő- és utóvéd szerepét töltötte be addig, amíg a tatár-török pusztítás után Gyulafehérvártól lassan átvette a vezető szerepet.
A Gyulafehérvári Református Egyházmegye életében meghatározó jelentőségű volt a Sárospataki Református Kollégium gyulafehérvári megtelepedése. A Sárospatakról érkezett, képzett tanári kar egyszerre hozott fejlődést és nagyobb felelősséget a környékbeli reformátusok számára. A tatárjárás után üresen maradt, de gyorsan kijavított gyulafehérvári iskolai épületek kapóra jöttek az 1671. október 20-án, a Báthory Zsófia (1629-1680) által elfoglalt sárospataki főiskola számára. A Bethlen Kollégium Enyedre való költözése 1662-ben lehetővé tette azt, hogy 1672. szeptember 28-án I. Apafi Mihály fejedelem szállást, tanulási lehetőséget, és menedéket biztosítson az elűzött sárospatakiaknak. A Sárospataki-Gyulafehérvári Kollégium az Enyeden tevékenykedő Bethlen Kollégium valódi konkurenciája lett. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye élvezhette legkorábban a sárospatakiak által először meghonosított ünnepi legációk pozitív hozadékát. Nagyenyed a református tudományosság fellegvára lett, és a Kollégium a Bethlen Gábor által adományozott javak révén, számos németalföldi és német fejedelemségbeli ösztöndíjja máig hatóan meghatározta a városon át az egyházmegye és Erdély életét. A Gyulafehérvár-Sárospataki Kollégium sorsa is, a lassan kibontakozó Habsburg integráció, és az ellenreformáció árnyékában zajlott. Bár már 1691. december 4-én Leopold császár kiadta a Diploma Leopoldinumot, Erdély Habsburg integrációja nem zárta le, hanem csak bevezette a Nagyenyedi és a Gyulafehérvári Református Egyházmegyék megpróbáltatásainak sorát. Pelsőczi János esperes, későbbi református püspök, így jellemezte korát: „Eléggé meg sem gyászolható és siratható, véres, lángos, tüzes, hamvas, kormos, példa nélkül való veszedelme” volt Erdélynek. Enyed története is közismert a „Nagyenyedi két fűzfa” romantikus történetéből, amikor 1704. március 16-án a „Dominica Palmarum” napján a Kollégium és a város leégett. A 18. században a Gyulafehérvári Református Egyházmegyének megváltozott politikai, egyházi és gazdasági körülmények között kellett újraszerveznie életét. A kuruc szabadságharc utáni események viszonylagos visszaesésről, majd lassú fejlődésről tanúskodnak. 1744-re a reformátusság központi intézményei Nagyenyedre, a református kisvárosba költöztek. Enyed vette át Hegyalja egyházi életének szervezését. A Nagyenyedi Református Egyházmegye virágkora a 18. század végétől a 19. század közepéig tartott. A 18. századi református egyházmegyék életét a katolikus egyház erdélyi restaurációja tette dinamikussá.
A várfalak közelsége indok és alkalom volt arra, hogy a Bethlen − Apafi (Gyulafehérvár − Sárospataki) Kollégiumot, parókiát, és nagytemplomot birtokló reformátusokat véglegesen eltávolítsák a várból. A református vezetőréteg is lassan új egyházi központokat keresett. A református egyházpolitika központja Nagyenyedre, majd onnan az erdélyi polgárosodással egyidőben, a 19. században az „Enyed vagy Kolozsvár?” vitát lezárásával Kolozsvárra költözött. II. József, Türelmi Rendeletét (1781) követően a Nagyenyedi és a Gyulafehérvári Református Egyházmegye közösségei társadalmilag-gazdaságilag fejlődni kezdtek. Ezt a fejlődést törte derékba „Hora és Kloska 1784-ben történt pórlázadása [amely] az egyházmegyei magyar nemességet, az annak kebelén újból virágzásnak indult egyházakat, szinte kipusztította, falvait kirabolta, népetlenekké tette.” Az 1784. október 31-én kitört parasztfelkelés Abrudbányát, Verespatakot, Zalatnát, Boroskrakkót, Borbereket, Alvincet, Diódváralját, Tövist és Borosbenedeket viselte meg leginkább. Tehát a Gyulafehérvári Református Egyházmegye került leginkább veszélybe. 1784. december 11-ig az eseményeknek 1500 román felkelő, 4000 magyar és 133 község tragikus áldozatává esett. A magyar áldozatok egy jelentős része Hegyalja magyar református lakossága volt.
A reformkor gazdasági és társadalmi fejlődését már nem Gyulafehérvár, hanem Nagyenyed és Kollégiuma tudta felmutatni. Ezt a látványos fellendülést tették tönkre az 1848-1849-es hegyaljai forradalmi események és ezek polgárháborús következményei, a bekövetkező demográfiai és gazdasági csapást. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye akkor vesztette el lakosságának nagy többségét, a zuhanó demográfiai mutatók mellett, épületei-birtokai szenvedték meg leginkább a román – magyar összetűzéseket. Hegyalja településeinek legtöbbje elpusztult, köztük a támadó románság áldozatává vált Nagyenyed is. Az események miatt 1848 őszén Enyedről elmenekült Antal János, püspök már nem tért vissza a városba, és Kolozsvár polgári fejlődése lassan megkérdőjelezte Nagyenyed vezető egyházi szerepét. A kérdés végleg Kolozsvár javára dőlt el, ahová 1896-ban költözött át a Teológia. A Nagyenyedi Református Egyházmegye továbbra is a Bethlen Gábor Kollégium körül szervezte egyházi-művelődési életét.
A legkorábbi – egyházmegyei közösségeket érintő – összeírás 1658 után, a tatárjárást követően született. Ennek 1663-ban közzé tett adatai szerint akkor a Gyulafehérvári Református Egyházmegyéhez 17 anya- és 20 leányegyház tartozott. 1754-ben már csupán 16 református egyházközséget tartottak nyilván. 1766-ban újra 17 református (összesen 3670 személyt számláló) közösség tartozott hozzá. 1858-ra a református anyaegyházak száma 9-re apadt, a hozzájuk tartozó 14 leányegyházban összesen 3046 magyar református személy élt. A Nagyenyedi Református Egyházmegyéhez viszont a 19. században 43 egyházközség tartozott. (Nem véletlen tehát, hogy a 20. század derekára a demográfiai okok miatt életképtelenné vált egyházmegyét 1950-től a Hunyadi, 1968 után a Hunyad − Gyulafehérvári, majd 1990 után, az újjáalakult Nagyenyedi Egyházmegye kebelezte be.)
1858-ban, az elindított református Névkönyvek valósága rávilágított arra, hogy Erdély református egyházmegyéi közül a legkisebb és nemzetiségi szempontból a legkiszolgáltatottabb a gyulafehérvári, míg a nagyenyedi egyike a legnépesebbeknek.
Trianon után azonban az új román agrártörvény következményei, majd a vesztes második világháború és az orosz segítséggel erőre kapó kommunizmus behatárolta a provinciálissá váló Nagyenyed további fejlődését, súlyosbította az újrakezdés nehézségeit.
A református egyházi adminisztráció Marosvásárhelyre és Kolozsvárra költözött át. Nagyenyed és Gyulafehérvár mégis kiváltságos szerepet kapott, amikor a második bécsi döntéssel rászakadt a Dél-Erdélybe és Óromániába szakadt reformátusság gondozásának sorsa. A kettészakadt Erdély magyar reformátusságának (200 gyülekezet – 200.000 hívő) gondozását a két egyházmegyének kellett átvállalni. Ez a rövid (1940-1945), politikailag terhelt időszak nemes feladatot kölcsönzött Nagyenyed és Gyulafehérvár környékén élő reformátusságnak.
Ebből a régióból szervezte Nagy Ferenc tövisi lelkész, a Gyulafehérvári Református Egyházmegye utolsó esperese, azt a mentőmunkát, amely a Romániában maradt reformátusság lelki életét volt hivatott gondozni. 1941. május 20-án, Nagyenyeden megalakult a Romániai Református Egyház, amelynek püspöki megbízott adminisztrátora Nagy Ferenc lett. A második világháború végével a református egyháznak a kommunista sivatagban való kompromisszumokkal és ellenállással tarkított vándorlása kezdődött, amely 1989-ig tartott. Ez a vándorlás a hitvalló egyház bizonyságtétele mellett, gazdaságilag a Gyulafehérvári Református Egyházmegye számára is a kisemmizésről és leszegényedésről szólt. A romániai, szovjet ihletésű kommunizmus a református egyházmegyék adminisztratív beosztását központilag ellenőrizte. Ennek lett áldozata a gyulafehérvári református esperesi tisztség és az esperességek kényszerű összevonásával megszüntetett Egyházmegye is. Az újjászervezés az egykori Gyulafehérvári Református Egyházmegye gyülekezeteit úgy olvasztotta a Hunyadi Református Egyházmegyébe, hogy ez által megfeleljen annak a szovjet típusú, rajonális − regionális beosztásnak, amelyet a kommunista Románia is készséggel alkalmazott. A Nagyenyedi Református Egyházmegye is hasonló sorsra jutott. A kommunista hatóság érdeke az volt, hogy a történetiséget mellőzve, az ellenőrzés elsődleges célját valósítsák meg. Erre teremtett lehetőséget az 1950-es adminisztrációs törvény, amely eltörülte a korábbi megyerendszert. Az új, regionális beosztás miatt több nagyobb egyházközség került a szomszédos egyházmegyék kötelékébe, illetve így került a Gyulafehérvári Református Egyházmegye (1968-ig) a Hunyadi Református Egyházmegyébe, amely földrajzilag a Déva központú Hunyad rajont is tökéletesen fedte.
A későbbi adminisztratív változások az 1968-as új közigazgatási törvény következtében történtek. Ennek értelmében megalakult a megyeközi Egyházmegye, amely: „Gyulafehérvár központtal, magában foglalja Fehér és Hunyad megye összes egyházközségeit.” Ebben az új egyházmegyében megtörtént a három egykori református egyházmegye egyesítése: a Hunyadi, Nagyenyedi és Gyulafehérvári egyházmegyéé. Esperesi hivatala Marosillyén, majd Szászvároson volt, ahol Bedő Béla lelkész-esperes szolgált. Ennek az új beosztásnak a szorításában tűnt el fizikailag is, a hajdani Gyulafehérvári Református Egyházmegye legtöbb egykori egyházközsége, és maradt meg az Enyed-Déva (Szászváros) felosztás, igaz Gyulafehérváron kiképzett esperesi központtal. 1971-ben a választható esperesi székhelyek között döntött az Egyházmegyei Közgyűlés, amikor „tisztázódott, hogy a Gyulafehérvári Egyházmegye székhelye Gyulafehérvár és Déva lehet, de más helység nem.” Végül a lelkészi közösség a hivatalos nevet a „Gyulafehérvári-Hunyadi Egyházmegye”-ként fogadta el, de az esperesség áthelyezését Dévára csak elvileg hagyta jóvá. Valójában 1979 után, a Gyulafehérvár és Nagyenyed környéki lelkészek ellenállása miatt, mindvégig meghiúsult az esperesi központcsere.
Az 1990 utáni egyházmegyei újrafelosztáskor az egykori Gyulafehérvári Református Egyházmegyének már nem volt kivel és kinek önállóságot kérnie, hiszen teljesen elerőtlenedett. Az egykori gyülekezetei jórészt elnéptelenedtek, templomai omladoztak, területei eladva érték meg az 1990-es évek változásait. (Mára csak Vajasd, Gyulafehérvár és részben Tövis egyházközsége tekinthető életképesnek.) Így beolvadt a Nagyenyedi Református Egyházmegyébe, amelynek első esperesét a hegyaljai Magyarigen adta, Szegedi László személyében.
A Hunyadi Református Egyházmegye 1990 után újra önálló életet kezdett.
A Nagyenyedi Református Egyházmegye több gyülekezete (Magyarbece, Magyarlapád, Magyarpéterfalva) mindmáig megőrizte magyar és református jellegét. A legtöbb Fehér megyei faluközösségben azonban kisebbségben van a reformátusság.
A Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesei 1990 után: Szegedi László, Jánossy László és Bárócz Huba. A mai egyházmegye területe a jelenlegi Fehér megyét, és Szeben megye északi részét fedi le, ahol 30 önálló lelkész ugyanannyi gyülekezetre és számos leányegyházra visel gondot.
Dr. Gudor Kund Botond
Lelkipásztor-esperes
